Komárom felszabadulása a német megszállás alól

Komárom 1944. március 28-án felszabadult a német megszállás alól. 74 éve történt.

A gyűlölet odáig juttatta Európát és Magyarországot, amit soha többet nem szeretnénk átélni.

Mégis, ma Magyarországon politikai nézetei miatt hazaárulózzák az embert, a romákat újra ellenségnek tekintik.

És ezt nem lehet azzal elintézni, hogy egy kisebbség csinálja ezt, mert ez ma az Orbán-kormány politikája. Amit 2009-ben elmondtam, ma is igaz – ám a Jobbik szélsőjobbos retorikája már a Fidesznél köszön vissza. A Newsweek Orbánt Mr Far Rightnak, Mr Szélsőjobbnak hívja. Nem véletlenül.

A beszédem szövegét lent olvashatja a videó alatt.

 

Tisztelt Emlékezők!

Ma emlékezni jöttünk ide. Emlékezni azokra az ártatlan emberekre, magyar állampolgárokra, akik a II. világháború, a Soah áldozatai lettek.

Talán nem is kell hangsúlyoznom, hogy ők elsősorban magyar állampolgárok voltak, és csak másodsorban zsidók, cigányok, értelmi- és testi fogyatékosok, homoszexuálisok. Emlékezni jöttünk azokra, akiket egy teljesen meghasonlott társadalom és politika abnormálisnak, alsóbbrendűnek titulált és ezért halálra ítélt.

A trianoni béke után az egyetlen cél a „történelmi igazságtalanság” orvoslása lett. Senki nem a Teleki által Versailles-ba vitt „vörös térképet” tartotta célnak, hanem csakis az „ősi” határokat tartotta elfogadhatónak. Vitatkozhatnánk arról, is, mi az, hogy ősi? Amikor eljutottunk odáig, hogy a magyarlakta területek nagy részét visszaszereztük, a közel húszéves agymosás hatása nem maradt el: irány a háború, mindent vissza! Az akkori miniszterelnök önkezével vetett véget életének az országgyűlés állásfoglalása után.

A húszas évektől megkezdődött a zsidók, majd a romák megkülönböztetése, jogainak csorbítása. Egyre többet lehetett tenni ellenük, nem volt határozott kiállás mellettük. Aki védte őket, aki fel merte emelni szavát, az nem volt a haza, a nemzet része. A hatalom mondta meg, ki magyar és ki nem.

A kusza ideológia, az élet minden területét átitató Nagy Magyarország-kultusz, a fokozódó gyűlölet következményei 1944. március 19., a német megszállás után csúcsosodtak ki.

Minden német várakozást felülmúlt a magyar csendőrség segédkezése a nemkívánatos személyek deportálásban. A Szálasi-kormány és a nyilaskeresztes-hungarista mozgalom tagjai okozták a komáromi erődökbe begyűjtött emberek vesztét. 1944. telének elején emberek fagytak meg tucatjával, s a tetemeket a latrinába dobták. Az Igmándi-erődbe munkaszolgálatosokat helyeztek, a Monostori-erődben előbb lengyel, szovjet, angol és francia foglyokat őriztek, majd ez lett a koncentrációs táborba szállítandók átmeneti szálláshelye. Innen, a Csillag-erődből vitték a közeli pályaudvarra az embereket, ahol vagonokba zsúfolták és a megsemmisítő táborokba szállították őket sokszor azzal a Magyarországon egyedülálló módszerrel, hogy már itt megkezdődött az emberek precíz osztályozása, kiválasztása. Volt időszak mikor- a komáromi rendőrkapitány jelentése alapján 6-7 ezer ember zsúfolódott össze a kazamatákban.

  1. decemberében felszámolták a fogolytábort, az utolsó transzportokat már gyalog indították el Németország felé. Nemcsak Pesten, itt is lőttek a Dunába az embereket – folyópartról, jégtáblákról, hídról…

Emlékeznünk kell. Meg kell tennünk mindent, hogy a múlt történései ne vesszenek a feledés homályába. A város megszabadult, felszabadult. Sokan mondják, hogy a családjuk élete keservesebb lett a szovjet csapatok bevonulása után. Való igaz, 1945 nagyban megváltoztatta a korábbi társadalmi viszonyokat. Az 1948 után történteknek is megvan a maga emléknapja. A második világháború befejezése mégsem emléknap. Hogy miért? Mert a rendszerváltozás előtt a mérleg kibillent az egyik irányba, utána a másikba, és most még nem tért vissza nyugalmi állapotba. Most még szűk körben emlékezünk. Reméljük, nemzetünk képes lesz nemsokára méltó módon emlékezni nemcsak erre a napra, hanem valamennyi nemzeti ünnepünkre is.

 

Tisztelt Emlékezők!

 

Az akkori őrületet elindító  Németországban ma arról vitatkoznak, hogy megfosszák-e Hitlert a német állampolgárságtól, s nem újratemetésén gondolkodnak. A holokauszt tagadása bűnnek minősül. Az állam igyekszik csírájában elfojtani minden olyan kezdeményezést, mely a fennálló rendszer megdöntésére irányul. Nem akarnak második Weimari Köztársaságot; nem akarják, hogy egy maréknyi ember egy újabb müncheni sörpuccsig eljusson; hogy félkatonai szervezetek masírozzanak az utcán. Nem akarják, hogy úgy értelmezhessék a szabadságot, hogy az kiterjed más szabadságának korlátozásához. Ha valaki emlékezni akar, emlékezhet. Nincs megszervezett füttykoncert, nincs tojásdobálás, nincsenek a múlt szörnyűségeit felidéző jelképek. És az állam gondoskodik arról, hogy mindenki tisztában legyen azzal, mi történt.

Ha egyszer elkezdődik egy kirekesztő, diszkriminatív folyamat, nem lehet tudni, hogy hol lesz a vége. A történelmi példa – és történelmi példák sora – sugallja: ne legyenek illúzióink. A mai kor emberének határozottan fel kell lépnie a kirekesztő, a másik ember jogait sértő kezdeményezések ellen.

Fel kell lépnünk akkor, amikor egy szélsőséges politikai erő a megerősödés  lehetőségét – már nem is burkoltan – a hazai romaság elleni uszításban látja. Fel kell lépnünk akkor, amikor vannak, akik zsidó embertársaikat újra a Dunába lőnék. Fel kell lépnünk akkor, amikor mások akarják megmondani, ki a magyar, ki tartozik a nemzethez és ki nem.

Gondoljunk a második világháború mártírjára, városunk akkori polgármesterére, Alapy Gáspárra és a zsidómentő tevékenységéért később boldoggá avatott Salkaházy Sárára! Ők „fajilag” tökéletesen megfeleltek az akkori hatalomnak, azonban fel mertek lépni az embertelenség ellen. Ők életükkel fizettek azért, mert igaz emberek voltak. Bírnánk-e szó nélkül, amint embertársainkat alázzák származásuk miatt? Biztosak lennénk-e abban, hogy demokratikus politikai nézeteink – akár európai liberális, szociáldemokrata vagy konzervatív – nem jelentenek egy szélsőséges erő szemében hazaárulást? Meg kell előznünk, hogy odáig jussunk, hogy választanunk kelljen aközött, hogy magyarok vagyunk-e vagy emberek. Mert magyar emberek vagyunk.

Martin Niemöller német protestáns lelkész mondta: “Először a zsidókért jöttek, és én nem szóltam, mert nem vagyok zsidó. Azután a kommunistákért jöttek, és én nem szóltam, mert nem vagyok kommunista. Azután a szakszervezetiekért jöttek, és én nem szóltam, mert nem vagyok szakszervezeti. Azután értem jöttek, és nem maradt senki, aki szólhatott volna.”

Tisztelt Egybegyűltek!

Ezen a helyszínen egyszerre emlékezünk romákra, zsidókra és keresztényekre – összességében magyarokra. Névtelen milliókra, akiknek életük utolsó pillanatait, az Abdánál életét vesztő költőóriás, Radnóti Miklós szavai adják vissza a legjobban.

Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. – Így végzed hát te is, –
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. –
Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.

Kérem Önöket, hogy főhajtással emlékezzünk a háború áldozataira, a szörnyűségekre és a szabadság visszanyerésére – és ne csak most! Akkor is, amikor olyan eseményekről hallunk, amely felboríthatja napjaink békéjét. Tudnunk kell, hogy rajtunk is múlik, hogy a történelem megismétli-e önmagát.

Köszönöm a figyelmet.

 


Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s